Fő utcai elégia

Fő utcai elégia

Négy hete nem láttam kék eget,
napot, holdat, bárányfelleget,
véreset köptem, és a nyomozó
- börtön-nyelven: az előadó –
¬nagylelkűen sétára engedett,
hátha a kegye zápult eszemet
helyrerázza s vallomást teszek:
Az NSZK-nak kémkedek.
Sétáltam hát a szürke ég alatt,
a vöröstéglás blokk-börtön tenyerén,
a Fő s a Gyorskocsi utcák szegletén,
húsz lépés után jobbra-át, s megint.
S a négyszögem szembe-oldalán
épp így battyogott egy veterán,
roskatagon is jóarcú paraszt,
pipázgatva, mint kit kora maraszt
tempózni a jobbat a bal után.
(Minek sietni késő délután?)
Elhagyhatta már a hetvenet,
kaszált-kapált - véltem - eleget,
de nem dajkálhattam a gondolatot,
mert a fegyőröm karonkapott:
"Ha akarná, szerkesztő uram
(bár akkor még nem az voltam ugyan,
s gőzöm se, hogy valaha leszek'),
habár tilos, én megengedem,
lássa mily jó a smasszer-szívem,
válthat pár szót az öreg pipással,
én meg majd a fegyőr-cimborámmal!"
S ezzel engem, balog balekot,
rab-bátyámhoz oda is csapott,
ő meg a másik halál-ügyelővel,
összeröhögött, mint rossz-féle nővel.
Csóváltam a kobakom eleget,
hogy ily balga csak én lehetek,
mivel akkor eszembe se jutott,
potykának néztek, ki horgot bekapott,
s a bácsi volt a kinézett csali.
Ezek után mondja valaki,
én valék, ki a sorból kilépett,
míg mérték a jóhiszeműséget...

Cigarettát agyarra, s odaléptem,
halkan, tisztelettel tüzet kértem
pipájának izzó parázsáról,
s zsibbadtam az elutasítástól:
„Tudom, ecsém, fel sem foghatod,
hogy én Francia Kiss Mihály vagyok!
Azért hozott ide ez az álljak:
Mi az, ha nem ellenforradalmár,
aki vélem cimborálva paktál?!
Ezért, ha majd jól lebasztalak,
ne vedd zokon. Holnap akasztanak!"
S rámordított: „Sipirc a fenébe,
Kádár-csibész, Rákosi segge-vége!"
S hátra-arcolt, Ferenc Jóska-módra,
ha más mondja, el se hittem volna...

(Idáig a Fő utcán írtam, 1957-ben, fejben)

Felakasztották. Arról néma a nóta,
hány közkegyelem évült el azóta,
hogy vétkeit valaha elkövette...
Dehát ki is töprengett felette,
mikor tizenéveseket a bakó
kötélre hurkolt s a TÓTHILONÁKNAK
pardon-szavak tán sohase járnak,
míg a pufajkás sortűz-gyilkosoknak
Kürtös Gyusziék medált osztogatnak!
De most már vígan lepcselhet a szájam,
negyven éve lesz, hogy azt a keringőt jártam,
s kering a Föld is, az aszú napraforgó,
ha bő az év, és akkor is, ha nem jó,
lassacskán majd nékem is lejár:
Nyugodjon békén, Francia Kiss Mihály!

Budapest, 1995. október 29.

(Lélekváltaság, 1996)

Vissza a címlistához