Tájszavak egész garmadájával dolgozott, a paraszti munka évszázados, helyi állapotának leírásával teremtette meg műveinek sajátos légkörét, hangulatát. 1960 után megjelenő művei folyamatosan követték egymást. Regényei, novellái, melyek élményanyagát a megélt paraszti világ, a világháború átélt pokla, a hadifogság szenvedései adták. Prózai realista művei hűen tudósítottak a falvakban végbement hatalmas változásokról, emberi drámákról, a téesz-szervezés folyamatairól, az életmódváltozásról.
Rendszeresen látogatott haza, Endrődre, és szeghalmi, egykori gimnáziumába is. Irodalmi barátságot nem csak a kor jeles hazai, jele íróival ápolt, hanem Tamási Áronnal és Sütő Andrással is. Tímár Máté irodalmi munkásságát József Attila és SZOT díjjal ismerték el. 1992-ben a Magyar Köztársaság Aranyérdemkeresztje kitüntetést is átvehette.
Tímár Máté egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akik a két falu: Endrőd és Gyoma egyesítését szorgalmazták s hittek ebben. Hite szerint az egyesüléssel, a későbbi városi rang elnyerésével a felemelkedést támogatta, Gyomaendrődinek vallotta magát. „Gyomának és Endrődnek együtt, emberszabású módon kellene élni és kistelepülési történelmet csinálni!”
1996-ban Gyomaendrőd díszpolgárának választották. 1999-ben hunyt el, hamvait Endrődön, szülei sírjába temették el.
Tímár Máté anekdotai eszközökkel, színesen, ízesen, árnyalt nyelvi gazdagsággal idézte az alföldi, vidéki jellegzetes figurákat, életrajzi elemekre bőven épített. Szűkebb környezetéből merített történetei aprólékos, realista bemutatását, az aktuális problémákat, társadalmi gondokat megrendítő, vagy mulatságos tálalásban kínálta olvasóinak. Mindvégig megmaradt eredeti stílusánál, formavilágánál, nem hódolt be újító modern irányzatoknak. Művei nyelvi világára felfigyelt Lőrincze Lajos professzor is. Követendő példának állította stílusát és nyelvezetét: „Tímár Máté irodalmi szintre emelte Endrőd nyelvjárását, szókincsét, országnak-világnak megmutatta annak szépségét.”