Az aratásról

 

 

 

Az aratás
a megérett szálasgabona; búza, árpa levágásának művelete. Az aratás nagy esemény, amelyre a földművelő még napjainkban is áhítattal és kellő komolysággal készül. A mindennapi kenyér a régi parasztok és a hívő katolikusok szemében Isten ajándéka.
A kenyérgabona betakarításának a sikerét számos hiedelemmel és szokással igyekeztek biztosítani, melyek gyakran vallásos jellegű szertartásokkal is összekapcsolódtak. A munkát fohászkodással, imádsággal, kalapemeléssel kezdték. A föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek. Az eszközöket a templom falához tették, a pap megszentelte. Nagy jelentőséget tulajdonítottak az első kévének, az elsőnek learatott búzaszálaknak. Ebből a baromfinak adtak egészség- és termékenységvarázsló céllal.

 

A nagygazdák aratókat fogadtak a gazdaság nagyságától függően. Még a tél folyamán, bebiztosították magukat, „egyezséget kötöttek", megegyeztek a fizetségben. A fizetség mindig bizonyos gabonamennyiség volt. A szegény családok így biztosították maguknak az egész évi gabonát, az élelmet. Ha a faluban nem volt alkalom, akkor a közeli vagy távolabbi falvak uradalmi birtokaira szegődtek el.

 

 

 

 

 

A búza érésének szakaszait elődeink így határozzák meg:

Szent-Györgynap (április 24.) táján szárba indul a vetés,

májusban kihányja a fejét,

Vid napján (június 15.) abbahagyja a növekedést,

   Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, ettől kezdve már csak érik, és lehet kezdeni az aratást.

Az aratás napját gondosan megválasztották. Újholdkor nem kezdtek hozzá, de Illés napját sem tartották szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon. Ha éppen péntekre esett volna az aratás első napja, akkor már csütörtökön levágtak egy kévére valót, hogy a szerencsétlennek tartott napon ne kelljen a betakarítás legnagyobb munkájához hozzáfogniuk.

 

József Attila: Aratásban /részlet/
A búzát vágja sok szilaj legény
-Marokszedő leány halad nyomukba-
Sima réz - orcájuk kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.

 

 

 

Az emberiség aratószerszáma hosszú ideig a sarló volt.
A sarlós arató társaival egy sorban a gabonatábla szélességében haladt. Bal kézzel megfogott egy köteg gabonát és jobb kézzel a földtől mintegy 25–30 cm-re elvágta a szárát, majd letette maga mellé. Átlagosan 2–6 arató után dolgozott egy kötöző, aki kévébe kötötte a fogásokból összerakott markokat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Európában a 15. században terjedt el a kaszás aratás. Magyarországon, a Dél-Alföldön is arattak ekkor már kaszával.
A kaszás aratás munkamenete több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat: A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen bal felé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ív alakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot.

 

 

 

 

 

 

 

A csomóba, keresztbe rakott gabonát általában a tarlón hagyták addig, amíg az aratást teljesen be nem fejezték. Ekkor került sor a hordásra: arra a helyre szállították a gabonát, ahol majd a szemnyerésre került a sor.

 

 

 

 

A gabonamagoknak a kalászból, toklászból történő kiverése az egyik legnehezebb feladat, mely munkaerő-szükséglet tekintetében csaknem az aratással ér fel. A munkának ezt a részét nevezzük cséplésnek.

 

A legegyszerűbb dörzsölő és verő eljárások mellett az emberi erővel történő cséplés,

 

az állati erőt kívánó nyomtatás

 

majd a kézi és lóhajtású cséplőgépek, a vontatott és magánjáró gőz- és motorcséplők követték egymást.

 

    

Ma már a gabona betakarítsa modern gépekkel, gabonakombájnokkal történik. A gabonakombájn lényegében egy arató és egy cséplőgépből áll. Az arató-cséplőgép három műveletet végez: aratást, cséplést és tisztítást. Az aratató részben a gabonát levágja, és a kalászt a szárral együtt továbbítja a cséplőrészbe. A cséplőrészben történik a szemek kicséplése a kalászból.

A legtöbb hagyomány az aratás végéhez kapcsolódott. Egy kis darabon talpon hagyták a gabonát, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Az utolsó kévéhez is különféle hiedelmek kapcsolódtak, ebből készült az aratókoszorú. Általában a földesúrnak készítették, de az utolsó kalászokból egy kis csomót mindenki hazavitt és különféle magyarázatokkal az őszi vetőmag közé elegyítették. Az aratás befejezésekor rendszerint aratóünnepet tartottak.

Az Endrődi füzetekben /4. rész 122. o./ így emlékeznek az aratás befejezésére az akkor még gyermek szemtanúk.

 

„Majd mán az az aratás után vót az aratóbál. Az első az vót, hogy a komrába legyen. Addig a parasztembernek a termése, az összes értéke kint van az időn. Minden igyekezete az, hogy be, csak be, hogy tető alatt legyen, akkor érzi magáénak, akkor van biztosítva."
„Az aratóbál nagyon szép vót, felvonulással kezdődött. Magyar ruhába fiúk, jányok. Kilenc pár – tíz pár – tizenkét pár – mikor hogy, oszt egy búzakoszorút vittek az úton."